Tatárjárás Magyarországon:

Tízes listánk második tétele magyar vonatkozású, hiszen minden különösebb gondolkodás nélkül a középkori genocídiumok közé lehet sorolni az 1241–42-es tatárjárást, amelynek során az akkori Magyarország lakosságának csaknem fele – a hárommillióból nagyjából másfél millió ember – vesztette életét, és elpusztult gyakorlatilag az akkori teljes infrastruktúra is.

A 13. század közepén kezdődő tatárjárás a történészek megfogalmazásában nemcsak Magyarország, hanem az egész Európa elleni mongol inváziót jelentette. A félelmetes harcos hírében álló mongolok alig néhány év alatt leigázták a sztyeppéken lakó népeket, s a támadó sereg egy része – az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után – 1241. március 12-én kelt át a Vereckei-hágón.

A tatárok az ötezer fős, Tomaj Dénes által vezetett magyar határőrséget rövid idő alatt felmorzsolták, s akadálytalanul indultak meg az ország belsejébe. Három nap alatt elérték Pestet, március 17-én felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni szándékozó IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak vissza.

A király Pesttől minél távolabb akart megütközni a mongolokkal, ezért megtiltotta, hogy harcba bocsátkozzanak azokkal, akik Tomaj Dénest üldözték. A mongol előőrsök a nagyobb folyók völgyein és a síkságokon előnyomulva és dúlva három nap alatt elérték Pestet, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot.

A kilenc tümenből – azaz mintegy 90 ezer harcosból álló – mongol hadsereg ellen nagyjából 50 ezer fegyverest számláló magyar királyi haderő sorakozott fel a muhi mezőn. Az április 11-i csata végkimenetele ismert, a magyarok véres vereséget szenvedtek, a király egészen Záráig (a mai Zadar) menekült az őt üldöző mongolok elől.

A tatárok innentől számítva csaknem egy éven keresztül, 1242 márciusáig tartózkodtak az országban, felbecsülhetetlen emberi és anyagi pusztítást okozva. A történészek a mai napig nem tudták egyértelműen eldönteni, hogy miért vonultak ki a Batu kán vezette mongol hadak a Kárpát-medencéből. A legtöbben azt gondolják, hogy a mongóliai kánválasztás miatt, ám vannak, akik vitatják ezt, s úgy vélik, hogy a mongol sereg "kivérzett" a hosszú hadjárat alatt, s emiatt kellett visszavonulnia.

A dél-amerikai indiánok leigázása:

A középiskolai történelemórákon megtanultak értelmében nehéz népirtásként gondolni rá, a mai történészek egy része azonban mégis úgy véli, hogy az Újvilág, azaz Közép- és Dél-Amerika meghódítása és a helyi őslakosok, vagyis az aztékok, a toltékok, a maják, az inkák, valamint más törzsek spanyol és portugál leigázása valójában genocídium volt, amely még az óvatos becslések szerint is legalább 10-20 millió áldozatot szedett.

A nagy földrajzi felfedezések korszakába sorolható, nagyjából 1492 és 1600 közötti erőszakos katolizáció mellett a fehérek által behurcolt betegségek is tizedelték az őslakosokat. Csak himlőjárványból hármat jegyeztek fel a krónikások, amelyek a helyi lakosság 75-90 százalékát ölték meg, s emellett önmagukban is a legtöbb kultúra és államszervezet összeomlását okozták.

Mindezek mellett a természeti kincsek kizsákmányolása, azaz az arany- és ezüstbányák nyitása és ott a helyi indiánok dolgoztatása is jellemző volt erre a korszakra. Összességében mindennek köszönhetően olyan gyorsan fogyott az őslakos népesség, hogy rövid időn belül fekete rabszolgák behozatalára volt szükség Afrikából.

Az indián kultúrák pusztulásához hozzájárult azt is, hogy a spanyol misszionáriusok üldözték a régi szokások ápolóit, betiltották a helyi hagyományokat, templomokat és szobrokat romboltak le, valamint elégették az azték krónikákat is.

Az európai konkvisztádorok kíméletlen irtóhadjárataikkal ölték az indián népeket és az általuk behurcolt betegségek is hozzájárultak az őslakosok számának drasztikus csökkenéséhez. Noha Amerika Kolumbusz előtti pontos népességének száma nem ismert, a történészek becslése szerint az indián őslakos népesség az európai gyarmatosítás első évszázadaiban 80-90%-kal csökkent. Amerika európai gyarmatosítása alapvetően megváltoztatta a bennszülött őslakosok életét, kultúráját és a kontinens etnikai összetételét is.

Az észak-amerikai őslakosok elleni irtóhadjáratok:

Ha már szó esett a közép- és dél-amerikai őslakosok leigázásáról, beszéljünk most az észak-amerikai indiánok ellen elkövetett – mai szóval élve – emberiségellenes tettekről. Az észak-amerikai őslakos indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, mint a közép- és dél-amerikaiak, ugyanakkor a mai Kanada és az Egyesült Államok területén több száz indián törzs élt; elsősorban letelepedett, földművelő törzsek, illetve síksági indiánok, akikre a nomád életmód, az úgynevezett prérikultúra volt jellemző.

Az első angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött első nyomorúságos évek során a környező őslakos törzsek mentették meg őket az éhhaláltól. "Hálából" 1616-ban az angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élő mintegy 100 ezer indián 50-75 százalékát elpusztította.

Sajnos a sors ezt követően sem volt kegyes az őslakosokhoz. Az első virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. A több évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult. Aztán egy himlőjárvány őslakosok ezreit ölte meg.
Az Egyesült Államok az Egyesült Királyságtól való elszakadása az 1783-as Párizsi békével a hovatartozás átalakulásának kezdete volt. A síkságokon a Feketeláb-indiánok és a Vas Konföderáció a szőrmekereskedelmen keresztül befolyásolták a politikát, míg a métis-k kulturális hídként tevékenykedtek.

Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években délnyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által művelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket deportáltak a Mississippin túlra.

Az utolsó szakaszokban Kanada nyugati terjeszkedése ellenállásba ütközött, az 1869-es métis lázadás pedig a szélesebb körű hangulatot tükrözte. Az 1885-ös csaták hűek az észak-amerikai történelem viharos időszakához.A északnyugati régió egészen a 19. századig távol maradt, akiket végül az arany csábított el. Az őslakosok konfliktusba kerültek a külföldi bányászokkal, ami 1858-ban Brit Kolumbia megalakulásához vezetett. A prérin tragédiák történtek, amikor az éhínség és a betegségek sújtották a feketelábúakat és a Vas Konföderációt.

Aztán az 1860 és 1890 közötti nagy indiánháborúk korszaka már csak a hosszú folyamat végkifejlete volt. Az észak-amerikai őslakosok majdnem háromszáz évig tartó üldözése a történészek szerint 20-30 millió áldozatot követelt.

Az örmény népirtás:

A történelemtudósok egyetértenek abban, hogy az emberiség történetében a 20. század jelentette a "népirtások évszázadát". Soha annyi vallási, etnikai csoport elleni bűncselekmény nem történt, mint az 1900-as években. A sort a törökök örmények ellen elkövetett – sokak által a mai napig vitatott – mészárlása nyitotta meg 1915 és 1917 között.

Az örmény holokausztként is emlegetett genocídiumra úgy tekintenek, mint az első modern kori szisztematikus népirtásra.

Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követő tömegmészárlások óriási felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Theodore Roosevelt később a "Nagy Háború" legnagyobb bűntényeként jellemezte a népirtást, amelyben a becslések szerint 1,5–2,5 millió ember vesztette életét.

A deportáltak karavánjait az arab sivatagokba vezették: sok irat, jelentés bizonyítja, hogy sokan tudták, ez nem egyszerű kitelepítés, ez népirtás lesz. Nem biztosítottak nekik szállítóeszközöket (bár voltak, akiket vonattal szállítottak az út egy részén, s a többit gyalog kellett – volna – megtenniük), vizet vagy élelmet, szállást. Rendeletben megtiltották az örmények bármilyen megsegítését (legyen szó bujtatásról, vagy akár ételosztásról), sőt, parancsba kapta több város vezetősége is, hogy öljék meg őket. De voltak, akik ezeket a parancsokat nem tartották be, s többen nekik köszönhetik, hogy túlélték – sok török nem értett egyet azzal, amit az örményekkel tesznek. Azonban volt, hogy a kitelepítettek ellenálltak: az egyik ilyen eset volt az, ami a Mózes-hegyen történtek, ahol közel 5000 ember 53 napon keresztül barikádozta el magát, mígnem a francia tengerészet segítségével sikerült elmenekülniük.

Az I. világháború után, 1918 júliusában hatalomra került VI. Mehmed szultán ugyan megpróbálta felszámolni a nacionalizmust, és hadbíróságokat állított fel, amelyek az ifjútörök mozgalom tagjait bebörtönözték, a pasatriót pedig távollétükben halálra ítélték. Viszont a pasák már 1918-ban elmenekültek az országból. Végül nem a jog, hanem a bosszú érte utol őket: Talaat pasát 1921-ben Berlinben, Dzsemal pasát 1922-ben Tbilisziben gyilkolták meg örmény merénylők a Nemeszisz-hadművelet keretében, Enver pasát pedig a Vörös Hadsereg egy örmény tagja ölte meg 1922-ben Tádzsikisztánban.

Mára 22 ország ismerte el, hogy az Oszmán Birodalomban történt esemény "örmény genocídium", azaz népirtás volt. A török állam a mai napig nem ismerte el a népirtás tényét, és nem kért bocsánatot a történtekért. A történtekkel több tudós foglalkozik, s regényekben, filmeken is megjelenik. A leghíresebbek közé tartozik Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja, vagy az Antonia Arslan családjának történetéből merítő Pacsirtavár.

Fény a sötétségben, 1943:

Egy felszabadított zsidó férfi fegyvert fog egy náci katonára 1945 körül:

...És a jövő visszanéz...:

Buchenwaldi túlélők Izraelbe érnek, 1945:

Holokauszt:

A holokauszt elsősorban a zsidók ellen irányuló, a második világháború alatt végbemenő, náci vezetésű népirtási kísérlet volt – ha genocídiumról beszélünk, akkor általában mindenkinek ez a népirtás jut eszébe, amely a világtörténelem legjobban tanulmányozott, feltárt és dokumentált vallási és etnikai csoport ellen elkövetett bűntette.

A holokauszt során körülbelül hatmillió európai zsidó vesztette életét, de a náci rendszer más népcsoportokat is üldözött, így cigányok, oroszok, lengyelek és szlávok is áldozatul estek a népirtásnak, akárcsak a homoszexuálisok, a fogyatékosok, a Jehova tanúi és a szabadkőművesek.

Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem haltak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területeken Einsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították őket a több száz kilométernyire fekvő haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek.

SÁRGA CSILLAG:

MAGYARORSZÁG NYUGATI HATÁRSZÉLÉN:

Számos magyar munkaszolgálatost, Budapestről elhurcolt csoportokat a nyilas fegyveresek az osztrák-magyar határ térségében, Balf közelében, az oroszok feltartóztatása céljából épített nyugati védősáncok ("Birodalmi Védőállás") esztelen és értelmetlen munkálatain dolgoztattak. Itt halt meg Szerb Antal is (1945. január 17.). Kőszegen azokat a foglyokat, akiket a nyilasok már nem tudtak elszállítani a helyi lágerből, 1945 tavaszán, a Vörös Hadsereg közeledtekor deszkabarakkból rögtönzött gázkamrában ölték meg.

MÁS ÁLDOZATOK:

A deportálás és tömeges népirtás esetenként a nácik politikai ellenfeleit (a baloldali újságírókat stb.), a cigány lakosságot, az alsóbbrendűnek minősített népcsoportokat vagy személyeket, a homoszexuálisokat stb. is érintette, a lengyel lakos­ságot, a szovjet hadifoglyokat is tömegesen. Németországból egy 1942. december 16-i rendelet nyomán minden cigányt deportáltak Auschwitzba. Ugyanez történt a holland cigányokkal, és más országokban is.

KASZTNER-VONAT:

Bergen-Belsenbe, a láger külön számukra felállított ötödik, ideiglenes részlegébe (Ungarn Lager, "magyar tábor") kerültek azok a magyarországi és erdélyi zsidók, összesen 1685-en, akik a Kasztner Rudolf (Rezső) cionista vezető és Eichmann közötti alku eredményeképpen kivételes engedélyt kaptak arra, hogy magas váltságdíj (fejenként 1000 dollár) ellenében az ún. Kasztner-vonaton elhagyják Magyarországot (1944. június 29.). Egy részüket a németek nem sokkal később (augusztus 21.) kiengedték Svájcba, a szerencsések onnan gyorsan eljutottak Palesztinába, de a többiek is kiszabadultak december első napjaiban.

KEVÉS SEGÍTSÉG NYUGATRÓL:

A szövetségesek láthatóan mindvégig fontosabbnak tartot­ták, hogy megnyerjék a Hitler elleni háborút, mintsem hogy kimentsék a zsidókat Németországból, vagy legalább megakadályozzák tömeges megsemmisítésüket.

Az eviani konferencia (1939. július 6.), amelyet Roosevelt elnök kezdeményezett abból a célból, hogy a jelen lévő 32 szabad ország felkarolja a németországi és ausztriai "politikai menekültek" (értsd: zsidók) ügyét, eredménytelen maradt. A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó – amely fél évvel a Kristallnacht után indult el (1939. május) fedélzetén közel ezer németországi zsidóval – nem kapott engedélyt, hogy utasai kiszálljanak sem Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, sem az Egyesült Államokban. Kénytelen volt visszafordulni Európa felé, így utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták. A hajó tragikus kalandja "az elátkozottak utazása" nevet kapta. A Struma, amely Constantából (Románia) panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé 1941. december 12-én, Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott – a két és félhónapnyi út után – találat érte, és fedélzetén a zsidó menekültekkel elsüllyedt. Anglia az ún. "Fehér könyvben" (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, hogy ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem.

A szövetségesek légiereje számos sürgetés ellenére nem bombázta a lágereket vagy a hozzájuk vezető vasútvonalakat, és az a két bombázás is, amely Auschwitzot érte (1944. augusztus 29. és szeptember 13.), csak az ipartelep egy részét rombolta le (Bura Werke), holott a birkenaui krematóriumok alig néhány kilométerrel voltak távolabb.

A háború alatt már csak a cionista mozgalom – Magyarországon 1943-tól a Komoly Ottó által vezetett Vaadat Ezra ve-Haccála, "Zsidó Mentési Bizottság", röviden: Vaada, és más cionista szervezetek – által szervezett alija (bevándorlás) kínált menekülést az akkori gyakorlatban embercsempészetként. Útvonalakat építettek ki Ausztriából, Szlovákiából, Lengyelország felől is, részben Magyarországon és Románián át, a Fekete-tenger menti kikötőkig és onnan Palesztinába. Magyarországról azonban csak kevés zsidó vette igénybe a menekülésnek ezt az útját, csak az eltökélt cionisták. Segítséget a szorongatottaknak főként jótékonysági intézmények nyújtottak: a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyesült Államokban megalakult United Jewish Appeal, az American Joint Distribution Committee (röviden: Joint) stb.

BÜNTETŐJOGI FELELŐSSÉGRE VONÁS:

A háború után a bűnöket és részben a zsidó népirtás tragikus méreteit látva szükségessé vált a személyes felelősség büntetőjogi megállapítása és a morális felelősségvállalás. A szövetségesek Európában megindították a felelősségre vonás eljárását. A bűnösök felkutatásában jelentős szerepe volt személyesen is Simon Wiesenthalnak, illetve az általa felállított intézetnek (Bécs stb.). A nürnbergi perben (1946) többek között a zsidók kiirtásában való felelősségük miatt ítélték el a főbb náci vezetőket, mint háborús bűnösöket. Számos más per is folyt a legtöbb érintett országban, nagyobb méretű volt a németországi (NSZK) Auschwitz-per (1963-1966), Izraelben az Eichmann-per (1961-62), Magyarországon pedig a népbírósági tárgyalások (1945-46). Rudolf Hösst a varsói Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán Auschwitzban a lerombolt krematóriumok helyén akasztották fel (1947).

A Szovjetunió befolyása alatt álló országokban azonban többnyire nem történt meg az átfogó felelősségre vonás a zsidóüldözés bűneiért. 

IZRAEL ÁLLAM:

A holokauszt egyik következményének mondható Izrael állam megalakulása, azonban nem szabad elfelejteni a cionista mozgalom, és személy szerint Herzl Tivadar küzdelmeit egy önálló zsidó állam létrehozására, amely az első cionista kongresszus (Bázel, 1897) után egyre intenzívebb lett. A cionistákat eleinte támogatta a brit birodalom (1917-es balfour nyilatkozat), azonban később egyre több akadályt gördítettek a közös zsidó ügy elé, és a II. világháború kitörése előtt nem sikerült létrehozni az önálló zsidó államot.

Az akkori Palesztinában élő, nagyrészt az európai üldöztetések elől menekült zsidók a cionista mozgalom programját az önálló zsidó állam felállítására erélyesebben, és az üldöztetésekre hivatkozva meggyőző erővel képviselték.

1947-ben az ENSZ határozatában mondta ki a palesztinai brit mandátum felszámolását, a területnek zsidó és arab részre való felosztását. Izrael állam megalakulását David Ben Gurion kiáltotta ki 1948. május 14-én.

Ugyan az első kivándorlási hullám már 1882-ben végbement, de tömegével csak 1945 után érkeztek a holokausztot túlélt zsidók a területre. Izrael állam a Visszatérési Törvényben mondta ki, hogy a zsidóknak, bárhol is éljenek a világban, joguk van letelepedni a zsidó államban.

Izraelben – minden politikai és vallási vita ellenére – teljes volt az egyetértés abban, hogy a zsidó állam soha többé nem fogja hagyni, hogy a holokauszt megismétlődjék. Izrael és a világ zsidósága kimondta: "Többé nem történhet meg! Soha többé!".

A Vörös Khmer-terror:

A huszadik században nem egy brutálisan elnyomó diktatúrát láttunk, legyen az akár jobboldali, akår baloldali. Azonban messze a négy évig hatalmon lévo Pol Pot Demokratikus Kambodzsája volt a legkiméletlenebb. Ha a diktatura áldozatainak számát az összlakosság számához viszonyitjuk, akkor bizony Pol Pot diktatúrája volt a leghalálosabb. A lakosság közel 20-25%-a vált áldozatul.

A rendszer Sztálin és Mao ideológiáját követte, azonban ugy gondolták, hogy a tökéletes kommunizmust egyik sem tudta megvalósitani, ezért majd ök megcsinálják azt. Pol Pot ugyan az egyetemet nem végezte el, de igencsak nagy tudású politikusokkal és diplomás emberrel vette körül magát, akikre támaszkodva a hatalom átvétele után neki is láttak a kommunizmus bevezetéséhez

Pol Pot úgy gondolta, hogy Kambodzsában ki kell irtani a nem khmer származásúakat (főleg a vietnamiak), mivel azok nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek az országra. (Holott ne felejtsük el, hogy Pol Pot is vegyes házasság szülötte volt). Pol Pot kommunizmusa még sok meglepetést tartogatott a nemzetközi vélemény számára.

A pénz betiltása mellett a másik ilyen figyelemre méltó tette a városiak kitelepítése volt. Az első számú testvér meg volt róla gyözödve, hogy a városiak csupán kártékonyak a társadalomra, nem termelnek semmit sem, ezért sok városban lakó kambodzsait vidékre telepítették. A legtöbben nem élték túl a kényszermunkát.

Ugyan a szegényebb parasztok az egész országban éheztek, viszont kétség nem fér ahhoz, miszerint a vörös khmerek uralmát az elit, a müvelt osztály keserülte meg leginkább. A kommunista diktatúra 1979-es bukása után egyes becslések szerint a rezsim alatt az ország értelmiségi állampolgárainak közel 90%-a veszett oda.

Pol Pot lecsukatta és megölette a legtöbb jogászt, diplomatát, orvost, mérnököt stb., de még a veszélyesnek gondolt politikus társait is legyilkoltatta. Természetesen a bosszúnak nem hagyhatott helyet, az áldozatok családjai hamar követték őket a túlvilágra. Ugyanúgy a halálsoron köthettek ki azok is, akik szemüveget hordtak, vagy csak szimplán nem volt piszkos a kezük.

A családképet is le szerette volna rombolni: a gyerekek például nem élhettek szüleikkel, állami intézetbe kerültek. A rendszer legnagyobb ellenségeként számon tartott elitet szorosan követték az egyházak. Mint ahogyan a legelején emlitettem Pol Pot buddhista környezetben nott fel, de halálosan gyülölte öket. A szerzetesek, hittérítők, és a szimplán magukat buddhistának valló emberek gyorsan követték az elit sorsát, a templomok nagy részét pedig lerombolták

Ruanda: száz nap, egymillió halott.

Az Egyesült Államokat és az ENSZ-et is sokan bírálták amiatt, hogy passzív maradt, nem avatkozott be, amikor 1994. április elejétől július közepéig, alig száz nap alatt legalább egymillió ember vesztette életét Afrikában, a hutuk és a tuszik között fellángolt etnikai konfliktusban.

A ruandai népirtásként elhíresült belháború során a hutu milíciák az ugyancsak hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben.

Aztán júliusban fordult a kocka, a tuszik vezette Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre Kigali felé. A bevonuló tuszi csapatok nyomában mintegy 600 ezer tuszi menekült tért haza és több mint kétmillió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy-tavak vidékén.

A tuszik megtorlásának a szakértők szerint legalább hatvanezer halálos áldozata volt, és a ruandai népirtás közrejátszott a kongói polgárháború kitörésében is.

Párizsban megkezdődött két egykori ruandai tisztviselő büntetőpere.

A 64 éves Tito Barahirát és az 58 éves Octavian Ngenzit azzal vádolják, hogy közvetlen közük volt legkevesebb nyolcázezer – számos szakértő szerint egymillió – ruandai meggyilkolásához 1994-ben.

Az egyik felperes ügyvédje arról beszélt kedden Párizsban, hogy ez mindössze a második eset Franciaországban, hogy a bíróság vállalja az egyetemes joghatóság szerepét. Ez a per egy történelmi eseményt érint, a bíróságnak népirtással és emberiesség elleni bűnökkel összefüggésben kell ítélkeznie, úgyhogy ez egy rendkívül fontos esemény a francia igazságszolgáltatás történetében – mondta az ügyvéd.

Az első ilyen per két évvel ezelőtt volt Párizsban. Akkor a ruandai hadsereg egyik tisztjét, Pascal Simbikangwát ítélték el: 25 év börtönt kapott.

A megállapodás egyébként is küszöbön volt, így az ENSZ Biztonsági Tanácsa - ahol akkor épp Ruanda is tag volt - azzal próbálta rábírni Ruanda elnökét a megállapodás érvényesítésére, hogy közölték: ha nem lép életbe az egyezmény, akkor az ENSZ missziója kivonul az országból.

Ennél jobb ajánló nem is kellett azoknak, akik ellenezték a megállapodást. 1994 április 6-án, miután a részletekről tárgyalt, a hutu radikális szárny által egyre inkább árulónak tekintett ruandai elnök, Habyarimana Ugandából hazaérkező gépét egy becsapódó rakéta megsemmisítette Kigali repülőterén. Hogy ki ölte meg, nem tudni, lehettek radikális hutuk éppúgy, mint tuszik, bár utóbbiaknak az adott pillanatban kevésbé volt érdekük az akció.

12 elítélt letöltötte büntetését és szabadulhatott, néhányan a per alatt haltak meg, öten a mai napig szökésben vannak. Az FPR által elkövetett gyilkosságokat nem vizsgálta a nemzetközi bíróság.

Ruandai bíróságok halálos ítélete alapján 22 embert végeztek ki. A népirtással kapcsolatos vádak alapján több ilyen ítéletet nem hajtottak végre, miután 2007-ben eltörölték a halálbüntetést. Ezrek kerültek a mészárlásért börtönbe, bár néhány ítélet megalapozottsága vitatható – írta a Human Right Watch öt évvel ezelőtt.

Srebrenica: a bosnyák rémálom.

A srebrenicai mészárlás a boszniai háború egyik legvéresebb eseménye volt, amelyet a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Bűnügyi Bírósága (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) háborús bűncselekménynek nyilvánított, mivel véleménye szerint kifejezetten azzal a céllal hajtották végre, hogy a területen élő minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak.

A mészárlás 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki. A bűncselekményt Ratko Mladić vezetésével a Szerb Köztársasági Hadsereg (Vojska Republike Srpske, VRS) hajtotta végre. A VRS mellett a "Skorpiók" néven ismert szerb katonai alakulat is részt vett a mészárlásban.

A második világháború óta Európában ez volt a legvéresebb tömegmészárlás, amit elkövettek. Előzőleg az ENSZ már erők által védett, "biztonságos területté" nyilvánította Srebrenicát, a vérengzést azonban mégsem akadályozta meg, annak ellenére, hogy 400 felfegyverzett holland békefenntartó tartózkodott a területen.

Szerbia 2008-ban, illetve 2011-ben fogta el és adta ki az NT-nek a srebrenicai mészárlás fő felelősének tekintett, háborús bűnökkel vádolt Radovan Karadzic volt boszniai szerb elnököt és Ratko Mladic egykori hadseregparancsnokot.

Tomislav Nikolic szerb elnök 2013-ban bocsánatot kért a Srebrenicában történtekért, de kijelentette, hogy a bűncselekményeket "a szerbek nevében egyes konkrét személyek követték el". Aleksandar Vucic pedig július 11-én, a mészárlás huszadik évfordulóján nyílt levélben ítélte el a srebrenicai "szörnyű bűncselekményeket".

A mészárlást megelőzően az ENSZ a kelet-boszniai Srebrenica ostromlott enklávéját az ENSZ védelme alatt álló "biztonsági övezetté" nyilvánította. Az ENSZ azonban nem tudta demilitarizálni Srebrenicát, és nem kényszerítette ki a Srebrenicát körülvevő VRS-erők visszavonását sem, ezt követően pedig az UNPROFOR 370 könnyűfegyverzetű holland (Dutchbat) katonája nem tudta megakadályozni a város elfoglalását és az azt követő mészárlást.

A Boszniai Eltűnt Személyek Szövetségi Bizottsága által a mészárlás során eltűnt vagy meghalt személyek listája 8372 nevet tartalmaz. 2012 júliusáig a tömegsírokból előkerült testrészek DNS-elemzésével a népirtás 6838 áldozatát azonosították. 2021 júliusáig 6671 holttestet temettek el Potočari Emlékközpontjában, míg további 236-ot máshol helyeztek örök nyugalomra.

Egyes szerbek azt állították, hogy a mészárlás megtorlás volt a srebrenicai bosnyák katonák által Naser Orić parancsnoksága alatt a szerbek által elszenvedett polgári áldozatokért. Ezeket az indoklásokat az ICTY és az ENSZ elutasította és elítélte, mint rosszhiszemű kísérleteket a népirtás igazolására. 2004-ben a Krstić-ügyben a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) fellebbviteli tanácsa úgy határozott, hogy az enklávé férfi lakóinak lemészárlása népirtásnak minősül, mely a nemzetközi jog szerinti háborús bűntett.

Az ítéletet 2007-ben a Nemzetközi Bíróság (ICJ) is helybenhagyta.Minthogy a férfiak megölésével járt együtt, ugyancsak népirtásnak minősült a mészárlást kísérő 25 000 és 30 000 közötti bosnyák muszlim nő, gyermek és idős erőszakos átszállítása és bántalmazása.

2013-ban, 2014-ben, majd 2019-ben a holland legfelsőbb bíróságon és a hágai kerületi bíróságon a holland államot felelősségre vonták azért, mert békefenntartói nem tettek eleget több mint 300 haláleset megelőzése érdekében.2013 áprilisában Tomislav Nikolić szerb elnök bocsánatot kért "Srebrenica bűnéért", de nem volt hajlandó népirtásnak nevezni azt.

A szovjet népirtás:

És akkor a lista végén álljon az egykori Szovjetunió és az az eseménysor, amely meghatározta a ma már nem létező birodalom 20. századának jelentős részét. Hosszú évtizedeken keresztül zajlottak ugyanis olyan események az országban, amelynek következtében emberek százezrei-milliói vesztették életüket. A történészek véleménye szerint ezek a történések kimerítették a genocídium fogalmát.

Az események sora 1918-ban kezdődött, és az 1922-ig tartó polgárháborús népirtás, valamint az ennek nyomán a Volga mentén kitört éhínség következtében a becslések szerint 4-5 millióan vesztették életüket. Az ezt követő, az 1920-as években végrehajtott politikai üldözések következtében újabb százezren haltak meg, míg a '30-as évek elejére jellemző erőszakos kuláktalanítás és kollektivizáció tízmilliónál is több áldozatot követelt.

A Holodomor néven elhíresült 1932-33-as ukrajnai éhínségben újabb 7-10 millióan vesztették életüket – csak a gyermek áldozatok száma hárommillió volt –, míg az 1934-39-es "nagy sztálini terror", azaz a politikai leszámolások és a tisztogatások következtében egymillióan haltak meg.
Oroszország mára elismeri az éhínséget, de nem ismeri el, hogy az népirtás lett volna. A Kreml 2008-ban elfogadott egy nyilatkozatot, miszerint az éhínséget a kollektivizálás okozta, de szerintük nem etnikai tisztogatás történt.

Népirtásként való elismerése

A történészek közt vitatéma, hogy az ember okozta szovjet éhínség egy kifejezett népirtási kampány központi cselekménye volt-e, vagy a túlzott szovjet iparosítás és a mezőgazdaság kollektivizálásának tragikus mellékterméke. Az, hogy a holodomor népirtás-e, jelentős és vitatott kérdés a modern politikában. Máig sincs nemzetközi konszenzus abban, hogy a szovjet politika tevékenysége a népirtás jogi definíciója alá tartozik-e. Számos ország, például Magyarország vagy az Amerikai Egyesült Államok a holodomort népirtásnak ismerte el.

Az ehhez hasonló döntéseket azonban néhány történész, például David R. Marples bírálta. Ők azt állítják, hogy azokat az államokat, amelyek a holodomort népirtásnak ismerik el, inkább érzelmek motiválják, vagy helyi és nemzetközi csoportok nyomása, semmint szilárd alapokon nyugvó bizonyítékok.
Ez az álláspont azonban nem keverendő a népirtástagadással, mivel a tragédiát elismeri, csupán a szándékosságot tartja kérdésesnek.

A tudományos álláspontok is széles skálán mozognak. Raphael Lemkin, James Mace, Norman Naimark, Timothy Snyder és Anne Applebaum népirtásnak és a sztálinista politika szándékos eredményének nevezte a holodomort. Más történészek, mint pl. Michael Ellman a holodomort emberiesség elleni bűntettnek tartja, de nem minősíti népirtásnak.  Robert Conquest történész a halálos áldozatok számát elsősorban az állami politikának, nem pedig a rossz termésnek tulajdonítja.

A Szovjetunió felbomlása után Conquest más nyugati akadémikusokkal együtt hozzáférést kapott a szovjet állami archívumokhoz. Az ezekből származó bizonyítékokra támaszkodva később azt írta, hogy a holodomort nem Sztálin okozta szándékosan, de nem megfelelő reakciója jelentősen súlyosbította az éhínséget. 

Ukrajna 2003-ban és 2006-ban is kimondta, hogy ez az esemény szándékos népirtás volt. Andrea Graziosi olasz történész szerint – ami talán mára kezd konszenzus is lenni – tervezett népirtás nem történt, de a rossz termésátlagot ideológiai tisztogatásra felhasználták.

Ukrajnában törvénybe iktatták a holodomor népirtásként való elismerését. Rajtuk kívül eddig a világ 21 országa ismerte el a történteket népirtásként. A folyamatot jelentősen felgyorsította a 2022-es orosz–ukrán háború, így többek közt ebben ez évben csatlakozott az elismerők táborához Brazília, Csehország, Írország, Moldova és Románia. Szlovákia 2023. június 20-án ismerte el népirtásként a holodomort.

Magyarország az elsők között, 2003-ban ismerte el a népirtást. Az éhínség áldozatainak emlékművét 2018-ban Szegeden, a Dóm téren állították fel, a szobor az ukrán művész, Bogdan Korzs alkotása.